A Kulturális bizottság elnökeként többször kértek fel arra, hogy nyissak meg különböző eseményeket, kiállításokat vagy méltassak valakit, mielőtt megkap egy díjat. Túl azon, hogy minden ilyen megkeresés megtiszteltetés számomra, különös alkalom arra, hogy röviden, de kifejezően öntsem formába, mit gondolok a világról, mit miért tartok fontosnak.Ezért készítettem egy válogatást a beszédeimből, szeretettel ajánlva honlapom minden látogatójának.
Elsőként hozzátok fordulok, hiszen a mai nap - még ha esetleg másként is gondoljátok az izgalmas, későn kelős nyári szünet után - higgyétek el, a Ti ünnepetek!
Egy francia költő, akit Jean Cocteau-nak hívtak, írt egyszer egy nagyon jópofa gondolatot a tanulásról: "A fantasztikust természetessé kell tenni - hasonlatossá az ámulathoz, amit a gyermek érzett, aki látta, hogy a cukor feloldódik a vízben, aztán felfedezte, hogy ő nem olvad el a kádban."
A felvetés elsőre viccesnek tűnik, pedig jogos: testünk 75%-a víz, látszólag elég okunk lenne arra, hogy elkeveredjünk a kád vizével. Akkor hogy is van ez? Ebből a kedves kis gondolatból is látszik, mennyi csodálatos és felfedezni való dolog van a világ jelenségeiben még azok között is, amelyek hétköznapiak, megszokottak, természetesek.
"A szép mozgás a szem muzsikája." – írja Anatole France a táncról. Való igaz. S milyen érdekes, hogy a néptánc esetében a szem muzsikájának rendezett lépéseit, mozdulatait, tulajdonképpeni koreográfiáját eredendően nem tanult művészek „komponálják”. Alkotója a nép maga, s ahány közösség, annyi sajátos mozgásvilág. Az emberi teremtés talán a zenében, dalban és táncban merészkedik az isteni közelébe: majdnem olyan változatos a Föld különböző tájain, amilyen gazdag a természet.
Zsohár Melinda egyik kollégájától idézem: „Két dolog jut róla elsőként eszembe: örök késő, mindig, mindenhova rohanunk. Ugyanakkor elképesztően alapos. Interjúalanyaira valóban kíváncsi, nyitott, főleg idős embereket szeret kérdezni a régmúlt időkről. Megszállott ószeresként gyűjti, menti a személyes történteket, élményeket, emlékeket csakúgy, mint a használati tárgyakat. Többször előfordult, hogy amíg én fotóztam a kérdezettet, ő eltűnt a hátsó fészerben a régi szerszámok között.
A Tóparti Gimnázium a maga 21 évével fiatal iskolának számít a székesfehérvári gimnáziumok sorában, 1989-ben szinte a semmiből nőtte ki magát. Számomra is meglepő felzárkózása és megerősödése elsősorban Szűcs Sándor igazgató úrnak köszönhető, aki jól kamatoztatta a Teleki Blanka Gimnázium élén szerzett tapasztalatait az akkor újonnan épült intézményben.
A babaház küszöbe olyan határ, mint az Óperenciás tenger vagy az Üveghegy, amin túl történnek a mesék. A mesék, amelyek – és ezt a gyerekek tudják jól, mi felnőttek csak titkon reméljük – nagyon is valóságosak. Miért vonz bennünket ez a liliputi világ? Miért húzzuk össze önkéntelen a vállunkat, amikor előre mutatunk: Odanézz! Még a lámpácskában a kanóc, a baba hajában a kis masni, a szekrényen az ajtógomb, az asztalon a csipketerítő is „igazi”!
Ment-e a könyvek által a világ elébb? – veti fel a kérdést Vörösmarty Mihály, Gondolatok a könyvtárban című versében. Hadd bátorkodjam visszakérdezni: vajon hol tartana nélkülük? Hová lenne az ember a tudás, a humánum konzerválói nélkül? Abból sosincs baj, ha ismereteink tárháza gyarapszik, abból már inkább, ha az idők során felgyülemlett információkkal rosszul élünk.
Szeretettel köszöntöm Kiss János általános helynök urat a katolikus egyház részéről, dr. Cser-Palkovics András országgyűlési képviselőt, Koska Györgynét, az Egyesített Szociális Intézmény IV. számú Gondozási Központjának igazgatóját, és minden kedves vendéget ezen az örömteli alkalmon.
Petőfi Sándor írja: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.” Fél évezred telt el azóta, hogy Kálvin János publikálta tanait. Itt állunk a székesfehérvári református templom mögött, óvodás, iskolás gyermekekkel együtt, akiknek a lelkében elültetett hit a humanista tudós, reformátor tollából kiindult ív folytonosságáról tesz tanúbizonyságot.
1896-ban, a Milleniumi ünnepségekhez kapcsolódó Ezredévi kiállításon két fiatalember elemezgette a festményeket. Egyikük, Csók István így emlékezett vissza a beszélgetésre:
Szeretettel köszöntöm Önöket abban a kiállítótérben, melynek atmoszférája már akkor is megérintené a látogatót, ha falairól begyűjtenénk a képeket. Hosszú évtizedek alatt több száz alkotás találkozott itt több ezer emberrel; e sajátos érintkezések élménye tapintható a levegőben.
Szeretettel köszöntöm Önöket a királyok városának főterén! Kérem, nézzenek körül! Olyan téren állunk, amelyhez a történelem rajzolt díszletet: a Hiemer-ház, a Városháza, a Romkert, a Püspöki Palota, a Barátok temploma emlékek ezreit őrzik.
